 Az erdők uralkodó növényei a fák. - A fák, a cserjék, a lágyszárú növények és az állatok közvetlen kapcsolatban vannak egymással. Az erdõk élõlényei együttesen életközösséget alkotnak. Táplálékot, fészkelõhelyet, búvóhelyet biztosítanak egymásnak. Életük során egymásra vannak utalva, egyik sem élhet a másik nélkül. Szoros kölcsönhatásban vannak a talajjal és az éghajlattal is. Minden fajnak az erdõn belül van egy természetes otthona, azaz élõhelye.
Ez lehet a talaj,
a korhadó avar, cserjék és fák lombozata. A különbözõ élőhelyeken eltérõek a környezeti feltételek.
Pl.: a vastag avartakaró alatt nedvesebb a talaj, alig van fény, nyirkos a levegõ. A zárt lombkorona alatt kevesebb, az öreg tölgyesek alatt több a napfény. Ennek megfelelõen egy-egy élõhelyet az adott környezeti feltételekhez jól alkalmazkodó élõlények népesítik be. A különbözõ élõhelyeket és az ott otthonra lelõ élõlényeket együttesen életközösségnek nevezzük. Az erdõ különbözõ szintjeinek élõlényei között sokféle kapcsolat van. Legfontosabbak a táplálkozási kapcsolatok, vagyis hogy melyik élõlény mit eszik.
Így kapjuk a táplálkozási láncokat. például
falevél - hernyó - cinege - fülesbagoly - Avar - gömbászka - cickány - erdei sikló - Tölgy makkja - egér - róka
A láncok növényekkel kezdõdnek.
Ezek a termelõ szervezetek, mivel a napfény segítségével környezetük egyszerûbb anyagaiból összetett anyagokat készítenek (fotoszintézis). A termelõ szervezetekbõl élnek a növényevõk, az elsõdleges fogyasztók (pl. hernyó). Velük a másodlagos fogyasztók (pl. cinke) táplálkoznak. A harmadlagos fogyasztók állatevõ állatokat zsákmányolnak. A lánc végén a csúcsragadozók állnak, melyekkel többnyire más állat nem táplálkozik (héja, fülesbagoly, róka). Az egyes élõlények élete véges. az elpusztult növényeket, állatokat a lebontó szervezetek (baktériumok, gombák) átalakítják. Humuszt, ásványi anyagot készítenek belõlük, és ezeket újra a növények veszik fel.
A honfoglalás idején
a hazánk nagy részét erdõségek borították. Õseink pásztorkodó, állattenyésztõ életmódjához egyre több legelõre volt szükség. Késõbb a földmûvelés elõretörése, a lakosság létszámnak növekedése, a falvak, városok terjeszkedése és az iparosítás mind hozzájárult az erdõvel borított területek csökkenéséhez.
A 20. században
nagy területeket erdõsítettek be újra. Ez a munka ma is tart. Az fafajok mellett számos olyan fajt ültetnek, amelyek az erdõgazdaság szempontjából jelentõsek (vöröstölgy, akác, nemesnyár, erdei fenyő és vörösfenyõ). Így ma erdeinknek csak 1/3-ad része természetes állapotú, 2/3-ad része újratelepített. Ma az ország területének 17%-át borítja erdõ.
A változatos környezeti feltételekhez
alkalmazkodva jellegzetes erdõtársulások alakultak ki.A természetes erdõk anyagáramlása zavartalan. Ha valamelyik szinten növekszik a fajok egyedszáma, (pl. a rágcsálók túlszaporodnak), egy idõ után a velük táplálkozó ragadozók is elszaporodnak, hiszen több a táplálék, több egyed fenntartására van lehetõség. Az egyik szint szabályozza a másikat.
Az ilyen erdők önmagukat tartósan fenntartják, élõviláguk változatos. Ha nem érik káros külsõ hatások (Levegõ- és talajszennyezés, tarvágás), mindig megújítja önmagát. Önszabályozó rendszerek, melyekben viszonylagos egyensúly van. Ezért pótolhatatlan kincs az erdõ az ember számára!
A telepített erdők fáit
szabályos alakzatokba ültetik. Önmagukat nem tudják tartósan fenntartani, ezért életüket az ember szabályozza. Élõviláguk szegényes.A természetes erdõterületek csökkenése és a kíméletlen vadászat miatt a csúcsragadozók (hiúz, barna medve, farkas) hazánkban kipusztultak. A csúcsragadozók szabályzó szerepét az ember veszi át. A természetes ellenség nélkül maradt õzek, szarvasok, vaddisznók száma így a vadászattól függ.
Hazánk jellegzetes erdõtársulásai
Nyáras-borókások: Fõleg az Alföldön találhatók, ligetszerûen helyezkednek el, sok esetben a szúrós levelû borókával.
Láperdõk, ártéri erdõk
A lecsapolások, folyószabályozások miatt a láperdõk ma már csak kis területekre jellemzõek. A Hanságban és a Duna-Tisza közén vannak a legszebb maradványfoltjai.
Jellemzõ fája az éger, mely jól elviseli a vízzel telített talajt. Az ártereket csak idõszakosan borítja víz. Nagyobb folyóink mentén az árterek mélyebb fekvésû részein fûz-, nyár-, ligeterdõ; a magasabb részeken a szil, a kõris és a kocsányos tölgy jellemzõ.
Alföldi tölgyesek
Ma már csak kis területen találhatók, Az õshonos - nem ember által telepített - természetes tölgyeseket kivágták, helyükön mezõgazdasági mûvelés folyik.
Hegyvidéki tölgyesek
Középhegységeinkben és a Dunántúli-dombságon találhatók. Jellemzõ fafajai a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. A középhegységek száraz, sziklás déli oldalain karsztbokorerdõk élnek. Jellemzõ fája a molyhos tölgy.
Gyertyános-tölgyesek
Az Alföld kivételével termékeny talajon sok helyütt megtalálhatók. Többnyire két lombkoronaszintjük van. A felsőt a tölgy uralja, a második szintet a gyertyán sûrû lombozata. Nyár elejétõl késõ õszig az avarjukban sokféle kalaposgomba él.
Bükkösök
Nyugat-Dunántúlon és a középhegységek 600 m-nél magasabb részein alkotnak összefüggõ erdõket. Sűrű és zárt a lombkoronájuk, ezért alatta igen kevés más fafaj vagy cserje él meg.
Fenyvesek
Hazánkban a legtöbb fenyõerdõ telepített. Csak a hûvös, párás Alpokalján találunk õshonos fenyveseket. /Forrás - sulinet/ |
